■ Arany Tímea, a Madách Színház fiatal színésznője évről évre újabb meghatározó szerepekkel gazdagítja karrierjét. A közönség a Pretty Woman címszerepében ismerte meg, szeptemberben pedig A nyomorultak Eponine-jaként debütált, ahol egy gyengéd, ám elszánt figurát formál meg. November közepén pedig az idén 20 éve zenés színházzá vált Madách Színház Örömkoncertjén láthatják a nézők. Őszintén beszél hivatásának szépségeiről és kihívásairól, zenei karrierjéről, és arról, milyen inspirációkat talál saját élményeiben. Szavai mögött egy romantikus, álmodozó lélek rejtőzik, aki az élet hullámvölgyei által is egyre magasabbra tör.
– A Madách Színház közönsége a Pretty Woman főszerepében ismert meg és most újabb nagy lehetőséget kaptál Szirtes Tamástól: A nyomorultakban alakíthatod Eponine-t, a Marius-ba reménytelenül szerelmes utcagyereket. A Pretty Woman főszerepe után ez egy egészen más karakter. Miben látod a legnagyobb kihívást Eponine megformálásában?
– Számomra a Pretty Woman volt a tanulószerep, a tanulási folyamatom kezdete. A színpadi beszédtől kezdve egészen addig, hogyan építhető fel tudatosan egy karakter, mindezt Szirtes Tamás Tanár úr iránymutatásai alapján sajátítottam el. Nem volt egyszerű a próbafolyamat, de nagyon megszerettem azt a darabot. Talán pont azért, mert elindított egy olyan úton, amit elképesztő módon élvezek. Varázsvilágnak tartom. Azzal, hogy Eponine egy egészen más karakter, nem feltétlenül értek egyet. Ugyanis szerintem kifejezetten hasonlít egymásra ez a két lány. Olyannyira, hogy igazából csak az különbözteti meg őket, hogy más kor szülöttei, más társadalmi hatások hatnak rájuk, és ezáltal más az útjuk. De az életkoruk, a lelkületük, a személyiségük szinte ugyanolyan. Mindketten erősek, keménnyé tette őket az élet. Tüzesek, temperamentumosak, szenvedélyesek, nem félnek semmitől. De ha félnek is, akkor is nekimennek bárminek. Csak míg Viviannek happy endet ad az élet, pontosabban a forgatókönyvírók, addig Eponine-nak nem. Neki igazi „depiend” jut. Végigjárja a számára kijelölt utat a cselekményben, és ezért az életével fizet. Csodálatos történet, de nagyon nehéz. A legnagyobb
kihívást az jelentette, hogy én egy próbafolyamat alatt maximálisan beengedem minden porcikámba a szerepet és a történetet, ami körülvesz. Ebben az esetben ez rendkívüli módon megviselt. A nyomorultak tavaszi próbafolyamata után kifejezetten jólesett, hogy egy Pretty Woman széria következett, ami egy sokkal könnyedebb történet. De pontosan ez a szép ebben a hivatásban. Azt vallom, hogy aki nem tapasztalja meg a mélységet, az nem tud magasra sem repülni. Eponine-nak hatalmas játéktere van. A női karakterek közül talán neki van a legnagyobb szabadsága a darabban, mert az érzelmeit tényleg kendőzetlenül felfedheti a különböző szituációkban. A nyers őszintesége adja a varázsát. Azóta, hogy átéltem, milyen érzés sírva hazamenni a próbáról, hogy a nap hátralévő részében normálisan tudjak működni, most már úgy vágok neki az előadásnak, hogy tudom, nehéz lesz, de már nem félek tőle. Egyszer átengedtem magamon, egyszer megengedtem neki, hogy levigyen, másodjára már nem tud ledöfni az a démon, amit a szolgálatomba állítottam. Ez erre és az élet más területeire is igaz.
Sokszínű kezdet
– Az éneklés már fiatal korod óta az életed része. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre, például Az ének iskolájára vagy az X-Faktorra?
– Az ének iskolája kiváló terepe volt a tapasztalatszerzésnek. Nagyon vigyáztak ránk, éppen ezért elég árnyalt képet kaptunk arról, hogy milyen is az igazi showbiznisz belülről szemlélve. Abszolút kellemes emlékeket őrzök róla. Ezzel szemben az X-Faktort inkább leckének tekintem. A szükséges rossznak, ami ahhoz kellett, hogy megtanuljam belőle, amit meg kellett tanulnom. Azért a lehetőségért is hálát érzek, mert ha az nincs, akkor most nem tudnám azt, hogy hogyan nem akarom csinálni.
Megvalósuló álmok
– Zenéidben gyakran keverednek különböző zenei irányzatok. Honnan merítesz inspirációt a dalokhoz, amelyeket írsz?
– Én szerelmes vagyok a zenébe. Vannak stíluselemek, különböző hangszerelési világok… én sosem ezekben gondolkodtam. Nekem mindig az érzelmi világ hozza meg azokat a hangszereket, amelyek tökéletesen lefedik azt a hangulatot, amit ki szeretnék fejezni. Az inspirációt az élet adja, dalaimban megélt élményeket fogalmazok meg, hogy saját tapasztalataim támpontot adjanak másoknak hasonló helyzetben.
– Van olyan új projekt vagy szerep, amelyre különösen vágyódsz a közeljövőben, akár a színház, akár a zene terén?
– Végtelenül romantikus és álmodozó léleknek tartom magam, de mindemellett igyekszem a földön maradni. Az álmodozás klassz dolog, és fontos, hogy ezt a képességet az életünk folyamán mindvégig megőrizzük. A legtöbb álmomat meg is valósítom. Hiszek abban, hogy ha valaki a számára kijelölt úton jár, akkor önmaguktól gördülnek az életében az események, ha viszont letér róla, akkor mindenütt akadályokba fog ütközni. Nyitott szemmel várom, merre visz az élet. Most egy 11 éves korom óta dédelgetett álmommal foglalkozom, ami remélhetőleg év végére már kézzelfogható lesz.
Otthon a színpadon
– Tavaly saját albumot adtál ki. Mit mondanál el róla?
– Ezt a lemezt azért szerettem volna kiadni, hogy általa lezárjak egy szakaszt, és át tudjak lépni egy következőbe. Színes anyag lett, amely különböző lelkiállapotokat vonultat fel.
– Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel eddigi karriered során szembesültél, és hogyan küzdötted le?
– Sok jelentős kihívás volt már az életemben, akadályok, amiket le kellett küzdeni, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy megfutamodjak. Halak a csillagjegyem, amellett, hogy álmodozó, érzékeny is vagyok. Sokáig igyekeztem ezt leplezni, mert gyengeségnek gondoltam, de ma már büszkén vállalom. Az élet megtanított erősnek lenni, és a legnagyobb nehézségekben is meglátni azt a pozitívumot, ami lendületet ad a folytatáshoz. Gyerekkoromban olyan szinten lámpalázas voltam, hogy szinte sóbálvánnyá meredtem a színpadon. Négyévesen szerepeltem először közönség előtt, majd nyolc-kilenc éves lehettem, amikor már egyedül énekeltem. Mára az otthonom lett a színpad, komfortosan érzem magam a reflektorfényben.