■ Csengeri Attila, a magyar musicalszínjátszás ikonikus alakja, több évtizede van jelen a színházi világban, számos felejthetetlen szereppel ajándékozva meg a közönséget. Olyan legendás darabokban bizonyította tehetségét, mint Az Operaház Fantomja, A nyomorultak vagy a Macskafogó, miközben a humoros vígjátékoktól az operetteken át a drámai musicalekig minden műfajban maradandót alkotott. Interjúnkban pályafutásáról, ikonikus szerepeiről és a színpad iránti elhivatottságáról mesélt. Bepillantást engedett a színházi munka kulisszái mögé, és megosztotta gondolatait az alázatról, amelyet művészete alapjának tart.
– Jelenleg mely színházakban és milyen szerepekben láthatjuk?
– A legjelentősebb szerepem Az Operaház Fantomja a Madách Színházban, amelyből november végén játsszuk az idei utolsó sorozatot. Emellett még A nyomorultakban formálom meg itt a Püspök karakterét. A Pesti Művész Színházban a Maga lesz a férjem, a Boldog születésnapot avagy Hatan pizsamában és az Eszeveszett primadonnák vígjátékokban lépek színpadra. Ezek mellett a Magyarock Dalszínházban játszom a Kőszívű ember fiaiban, Az aranyemberben, az Egri csillagokban, A púposban és a Fehérlaposokban. Részt veszek a Négy Arc Színház Társulat és a Premier Színház több előadásában is. Emellett Nagy Ibolyával is dolgozom két darabban, akit még miskolci primadonnaként ismertem meg.
– Hogyan tud ennyi mindent észben tartani?
– A gyakran játszott darabok könnyebbek, a ritkábban előadottakhoz pedig a felújítópróbák segítenek. Bár most is soknak tűnik, korábban ennél is több szerepem volt. A 2000-es években előfordult, hogy egyszerre 27 produkcióban láthattak a nézők.
21 éve Fantom
– Az Operaház Fantomját már 21 éve játssza. Hogyan tudja ennyi időn keresztül frissen tartani?
– Sokat számít, hogy nem folyamatosan játsszuk, hanem megszakításokkal. A Madách Színházban a Fantomot alakító színészek mind hosszú ideje öltik magukra a jellegzetes álarcot. Például Sasvári Sándor egészen a kezdetektől, de Posta Victor is 19 évvel ezelőtt, 26 évesen kapta meg a szerepet. Két sorozat van belőle egy évben, amire alaposan felkészülünk, és a hármas szereposztással átlagosan 6-7 alkalommal lép színpadra egy-egy színész. Esélyünk sincs megunni.
– Milyen emlékeket őriz az első színházi meghallgatásáról, amikor megkapta Dorian Gray szerepét?
– Elsős főiskolás voltam akkor. Emlékeim szerint egyáltalán nem izgultam, mert úgy voltam vele, hogy nincs tétje. Ha nem jön össze most, akkor majd máskor. Lehet, hogy éppen amiatt jártam sikerrel, hogy lazán, természetesen tudtam venni ezt a próbatételt.
Sokszínű pálya
– Hogyan formálta a pályáját a Rock Színházban töltött időszak? Mit tanult az ottani munkából?
– Tulajdonképpen ott tanultam meg a színházat, hogy miként kell a színpadon működni, a partnerekhez viszonyulni. De éppilyen fontosak voltak az életemben a Pécsi Nemzeti Színházban töltött évek. Mindkét alkotóműhelyben zseniális rendezőkkel volt alkalmam együtt dolgozni, ami meghatározó volt a pályám alakulására nézve.
– A musicalek sokféle karaktert követelnek meg. Melyik volt a legemlékezetesebb az ön számára?
– A Dorian Gray kétségtelenül az első jelentős szerepem volt, amelyben igazán komoly hangokat kellett kiénekelni – a pincétől a padlásig, gyakorlatilag végigjárva a teljes zenei skálát. A másik pedig a Sztárcsinálók Nérója, amiben hallható a híres Róma égése című dal, amit mondhatni nem emberi hangra írt a szerző. Ez is egy rendkívül összetett karakter a szinte gyermek Nérótól a felnőttként őrülten tomboló Néróig. Elképesztően sok színt kell benne hozni. A Jézus Krisztus szupersztárban Jézus volt még olyan, ami lelkileg erősen hatott rám. Az Operaház Fantomja más jellegű kihívást jelentett. Egy álarc mögé rejtőző embert kellett megformálnom, ahol az arcjáték háttérbe szorult, és a testbeszéd, valamint a mozdulatok vették át a főszerepet a karakter érzelmeinek és belső világának kifejezésében. A Macskafogóban különösen élveztem, hogy egy igazán gonosz karakter bőrébe bújhattam Mr. Teufel által. De teljesen más az operettek világa, amelyek ugyancsak tartogatnak szép feladatokat. Amit elvállalok, azt szeretettel, odaadással csinálom.
A közönség tisztelete
– Húz a szíve valamelyik műfajhoz, esetleg karaktertípushoz jobban?
– A vígjátékokat nagyon szeretem, és örülök, hogy a rendezők felfedezték a humoros oldalamat is. Mivel hősszerelmest rengeteget játszottam, ma már inkább a gonosz figurák mozgatják meg jobban a fantáziámat. Más habitussal rendelkeznek, mint amilyen én az életben vagyok. Nem szeretek kiabálni, idegeskedni, mert azt vallom, hogy az soha nem old meg semmit. Abban hiszek, hogy mindenre van megoldás. Ha pedig valahol konfliktust érzek, inkább elkerülöm, és továbbállok.
– Mi a legfontosabb tanulság, amit a színpadon töltött évek alatt megtanult?
– Mindenképpen az alázat. Akár a főváros legnevesebb színházában, akár egy falunap színpadán szerepelek, a közönséget egyformán tisztelem. Csakis élőben énekelek és minden fellépésemre ugyanolyan magas színvonalon készülök fel. Számomra az a tanulság, hogy egy színész adja ki a lelkét és a maximumot nyújtsa akkor is, ha fáradt vagy éppen beteg. Én még az a generáció vagyok, aki, ha kell, meghal a színpadon.