Nemrég jelent meg Heidi Albert legújabb dala Valahol címmel, ami mind témájában, mind zeneiségében egy újabb jelentős mérföldkő a fiatal énekesnő pályafutásában.

– Miről szól a dal, mit szerettél volna általa, benne kifejezni, a közönséged elé tárni?

– Kolozsváron születtem, a családunk onnan származik. Apukám, magára vállalva a családfenntartó szerepét, vágyva arra, hogy anyagi biztonságot és jólétet teremtsen nekünk, Németországban dolgozott évekig, és küldte haza a pénzt. Három éves koromban, egy jó munkalehetőséget megragadva Budapestre költözött a szűk család, de ezután is előfordult, hogy apukámnak vissza kellett mennie Romániába dolgozni. Én úgy éltem meg ezeket az éveket, hogy sokat volt távol, és amikor itthon volt, akkor is rengeteget dolgozott, esténként pedig hullafáradtan ért haza. Persze, egyből vártam az ajándékot egy-egy hosszabb távollét után. Sokáig nagyon nehezteltem rá, de ahogy felnőttem, rá kellett ébrednem, hogy mindezt azért tette, hogy megteremtse mindannyiunknak az anyagi biztonságot. Nekünk egy egészen más életet szánt, mint amilyen világban ő nőtt fel. Most Budapesten élhetek, ahol zenei karrierem szempontjából magyarként a lehető legjobb helyen vagyok, ezt neki köszönhetem. Ahogy a „Valahol” videóklipjében látható, most már azt érzem, egy hercegnőként éltem, aki várta haza az édesapját.

Vállalkozást indít

– Eddigi zeneszámaid arról árulkodtak, hogy egy igazi „zenei laboratóriumot” működtetsz, amiben folyamatosan kísérletezel a stílusokkal és a hangszerekkel. A tapasztalataid alapján hogy érzed, mi áll igazán jól neked, melyikben érzed a kiteljesedést?

– A sokszínűség zenei karrierem elején annak köszönhető, hogy keresem magam, kipróbálok mindent, ami tetszik, amit úgy érzek, jól áll nekem, és amiben jól érzem magam. A cselló, a handpan és a hangom a legfontosabb szereplők, amikkel folyamatosan kísérletezem, új zenei köntösbe bújtatva őket. Azt gondolom, az a fontos, hogy mindent belerakjak, amit eddig megtanultam, és olyan hangzást hozzak létre, amit nem hallottunk még korábban. Az én fülemnek a klasszikus hangszerelésű dalok kifáradtak már, úgy látom, az emberek újdonságra vágynak, aranykorukat élik a fúziós és kísérletező stílusok.

Jelenleg az előtt a nagy kérdés előtt állok, hogy zenéből vagy másból kellene megélnem? Ha a zenével szeretném keresni a kenyerem, folyamatosan le kellene követnem a trendeket és aszerint írni számokat, míg hobbiként az önmegvalósítás a cél. Nekem, úgy érzem, a második az utam. Ettől függetlenül, nagyon intenzív két év vár rám, amibe minden energiám bele szeretném fektetni. Addig pedig elkezdem a saját vállalkozásom, ami cseppet sem áll távol a zenétől, hiszen ez egy handpan kölcsönző lesz.

Terápia is a dalírás

– Mi a handpan különlegessége? Mikor és miért került ennyire közel a szívedhez?

– A handpan az egyetlen melódiát játszó hangszer, amihez nem kell zenei előképzettség. Egy hegedűnél vagy zongoránál nem mindegy, milyen hangokat és hogyan szólaltatunk meg, persze, a handpan esetén is jó, ha van az embernek zenei hallása és ritmusérzéke.

A hangszerrel való első találkozásom a testvéremhez kötődik, aki egyszer egy kiállításon látott egy zenészt, aki ezen játszott. Akkoriban még nagyobb kuriózum volt. A bátyám el is határozta, hogy ilyen hangszereket fog készíteni, és az évek folyamán bevonzotta a megfelelő embereket, akik a saját tudásukat belerakták a projektbe. Ők jelenleg a handpan manufaktúrák listáján megszavazott legjobb minőségben előállító gyártók. Kezdetben nem érdekelt, de rövidesen a saját zenémben is megláttam a lehetőséget, az elektronikus műfajban pedig kifejezetten ritkaság! Persze, akadnak külföldi példák, mint Giolì & Assia, akik a dob és zongora mellé ezt is beemelik.

– Milyen témák a szívügyeid? Mikről tartod fontosnak, hogy beszélj, énekelj?

– Kétfajta motivációm van dalíráskor: az egyik, amikor feldolgozom terápia jelleggel a saját életem eseményeit, vagy amikor az emberekhez szeretnék szólni. Küldetésemnek érzem, hogy feljebb emeljem az embereket. Úgy érzem olykor, hogy bizonyos esetben az előadóművészeknek felelősséget is kell vállalniuk. Azt is fontosnak találtam megmutatni, hogy én valójában egy pozitív embernek tartom magam, így a szomorúbb, lírai szerzemények mellett vidámabb feldolgozásokat is kreáltam. Ilyen lett a Pápai Joci és Lotfi Begi „Kicsit őrült”-je is.

Hamarosan érkezik az új album

– Elmondásod szerint korábban azt gondoltad, egyedül magadra építed a karriered, azonban folyamatosan gyűlnek körülötted a segítők, formálódik egy csapat. Mi változott benned? Miben látod egy csapat erősségét?

– Korábban nem törekedtem konszenzusra, csak azt akartam megvalósítani, ami a fejemben volt. Idén részt vettem a Producer School táborában, ami életem egyik legjobb élménye volt. Mindenki kiváló szakember és közvetlen volt, úgy éreztem, egy nyelvet beszélünk, ugyanaz a célunk. Csoportra osztottak minket és egy dalt kellett elkészítenünk három nap alatt. Mi a funky, jazz, house vonalon alkottunk és annyira jól sikerült, hogy ki is szeretném egyszer adni velük ezt a számot. Itt szembesültem azzal, hogy ha befogadok más embereket, a kreatív energia az adott produkcióban megtöbbszöröződik. Egy iráni zenésszel közös alkotás, pedig arra ébresztett rá, hogy a legnagyobb erősségem a megfelelő zenei összhatás megtalálása: akárcsak a feldolgozásaimnál, arra az érzésre figyelek legfőképp, amit keltenek bennem a harmóniák. Amikor én feleltem azért, hogy tovább gondoljak egy handpan zenei alapot és elkészült a felvétel témája, elöntött a boldogság. Ez az az érzés, amit valójában mindig keresek!

– Merre kalandoznál még szívesen akár műfajban, akár más téren?

– Nyitott vagyok a legtöbb stílusra, igazából a hamarosan érkező albumom is egy mixtape-re fog hasonlítani – benne lo-fi house, RnB és funky vonallal, de mindegyikről elmondható majd, hogy a house és az elektronikus zene a domináns stílusjegy. Ami leginkább összefogja majd ezt kiadványt, az az énekhangom és a kísérletezés.

Budai Klára