– Mi alapján választ helyszínt egy-egy sorozat számára? Miért éppen Balaton, majd Őrség? Milyen személyes élmények, emlékek fűzik Önt ezekhez a régiókhoz?
– A Balatont aligha kell magyarázni, a nagyszüleimnek Szemesen volt nyaralója, ez annyira meghatározta a nyaraimat, hogy később el is ment a kedvem tőle, akkor tértem vissza újra, amikor a nyolcvanas években a SZETA meghívására sertepertéltem egy a Solidarnosc által ideküldött gyerekcsoport nyaraltatásánál. Ebből az élményből született az első igazi siker, a Nyúltrapp 1990-ben. Igazi balatoni polgár 2000-től vagyok, a lányom születése óta minden évben Szepezden nyaralunk. Ami egy csöndes kis ékszerdoboz (volt), és ahogy kezdtek befogadni minket, úgy nyíltak meg előttünk – a sok mesélt történet, személyes beilleszkedési buktatók adták lényegében az Édesvízi mediterrán élményanyagát. Tipikus fővárosiként a nyugalmat kerestem, s most, amikor ezt veszélyben érzem a Balaton környékén, a sorozat is egyre inkább erre hívja fel a figyelmet. Mi több, keresni kezdtem egy még érintetlenebb régiót, s az Őrségnél kötöttem ki, ahol mostanában ott járva egyáltalán nem éreztem a 90-es évekhez képest életminőség romlást, sőt. Hozzáteszem, az írásaim lényege, hogy a kisközösségekbe bekerülő „idegen” miként csiszolódik össze a helyiekkel: ez kiváló lehetőség görbe tükröt tartani mi magunk, magyarok elé.
Hónapokig „agyban” ír
– Hogyan születik meg Önben egy következő regény ötlete, fő vonala és miként gyülekeznek azok a karakterek, akik alakítják és bonyolítják a cselekményeket?
– Úgy tűnik javíthatatlan idealistaként hiszek a befogadásban, a toleranciában, abban, hogy jóakarattal és humorral minden buktató leküzdhető, magyarán ne hagyjuk, hogy ilyen-olyan érdekek mentén szembeállítsanak minket. Erre kiváló alany a balatoni könyvekben egy kényszerből hazaköltöző kanadai magyar, az őrségi történetben pedig egy magyar apával rendelkező kubai olajmérnök, aki végül olajat nem, de gyógyvizet talál a képzeletbeli Kúthely határában. (Megjegyzem, több mint érdekes, hogy az egyik tévécsatorna most induló sorozata egy Balaton-felvidéki faluban talált forrásvíz kincset állít a cselekmény középpontjába.) S bár több olvasóm is elutazott Szepezdre, hogy találkozzon a regénybeli helyekkel, épületekkel, figurákkal, bizony csalatkozniuk kellett, mert ezek általában több élményből, helyszínből, karakterből lettek összegyúrva.
– Az írói tevékenységnek mely fázisát tartja izgalmasabbnak, a kutatást vagy magát az írást? Melyikben mit szeret?
– Nálam ez nem válik szét, akár hónapokig csak „agyban” írok, néhány vázlatot készítek, aztán lendületből nekiülök megírni, ami hol könnyű, hol nehéz, de a történet mindig visz tovább. Ahol hézagok vannak az ismereteimben, annak menet közben utánanézek, ez igazából oldja is a „rabszolgamunka” jellegét az írásnak.
Nem él művészként
– Eddigi írói munkássága rendkívül sokszínű, számos műfajban, témában alkotott. Milyen témák foglalkoztatják még, milyen területeken kalandozna szívesen későbbi műveiben?
– Tarján Tamás kritikus írta le annak idején a legtalálóbban az én helyemet a kortárs irodalomban, szerinte ugyanis folyamatosan a magas és a szórakoztató irodalom vékony határmezsgyéjén egyensúlyozok. Ami a valóságban úgy néz ki, hogy az üzenetet – miként keserű gyógyszert régen ostyában – „tálalom” könnyebben emészthető „fogások” felvonultatásával. Az életünk jó dolgai – egymás megbecsülése, a jó ételek, italok és egy speciális szarkasztikus humor – adják mindig a fűszerezést. A valóság és a fikció határán mozogva a kedvenc kísérletem a Ki(ny)írlak című 2017-es regényem volt, ahol egy szépíró kommandó próbált leszámolni a bulvárral úgy, hogy meghekkelik a Frankfurti Könyvvásárt. Jelenleg pedig újabb balatoni történet íródik, ez a millennium évében Balatonfüreden (jelenlegi lakhelyemen) játszódik, és meglepően sok a hasonlóság az akkori és a mostani világunk között.
– „Fegyelmezett” írónak tartja magát? Milyen rend/rendszer szerint tud hatékonyan dolgozni?
– A párhuzamosan alakuló újságírói pályám soha nem engedte, hogy „alanyi költő” típusú lazulós szerző legyek, regényírásból pedig csak nagyon kevesek élnek meg. Ez meghatározta a munkatempómat is: a kevés szabadidőt használtam fel erre (rendszerint éjszakába nyúlva), de arra is vigyáztam mindig, hogy a család ne lássa kárát az „íróságomnak”. Nem járok írói körökbe, nem élek művészként.
– Ön számára miben rejlik ennek a hivatásnak a szépsége?
– Lehetne fényezni, de igazából a „hasznosságában”. Hogy valós emberi szükségleteket elégítek ki, miközben az az illúzióm is megvan, hogy nyomot hagyok a világban.
Filmre kívánkoznak a történetek
– Mi inspirálja, vagy motiválja a mindennapi életben?
– A családom, a barátok, a munka. Nem sok lehetőség maradt, de éltet a küzdés mindenfajta hatalmi arrogancia és kirekesztés ellen. Megtehetem, mert annak idején én szerkesztettem Szféra néven az első hazai irodalmi szamizdatot, és azt hiszem, sikerült az akkori motivációimat arcvesztés nélkül végigvinni a pályámon.
– Pályafutása során dolgozott nyomtatott kiadványnál és televízióban is, többek között újságíró, szerkesztő, korrektor és vezető pozícióban. Az újságírói hivatás mely szegmensét, melyik feladatát, tisztségét érezte leginkább magáénak?
– Én mindenhol jól éreztem magam, de az „aranykor” a Napi Gazdaságnál eltöltött idő volt, ahol „bölcsészként” tördeltem a lapot, időnként tárcát írhattam, és Pihenő néven szerkesztettem egy szabadidős mellékletet, ahová állítólag rang volt írni. De izgalmas kihívás a jelenlegi tartalomfejlesztési feladatom is a FIX TV-nél, miközben két rovatot is viszek az Elite Magazinnál.
– Milyen tervei vannak az év hátralévő részére, illetve a jövő évre?
– Megpróbálni kicselezni a koronavírust, leadni a kiadónak a következő kötetet és együtt örülni a többiekkel, ha végre kikecmergünk a pandémiából. Örülnék, ha az Édesvízi mediterrán fordításban külföldön is hírét vinné a Balatonnak (az egyen marketing helyett/mellett), sok olvasóm szerint filmre kívánkozik a történet, de ezek már inkább vágyak, mint tervek.
Budai Klára
