– Milyen tapasztalatokat hoztál magaddal az első szériából, amelyeket ezúttal már kamatoztatni tudsz?
– Én ugyanaz az ember vagyok, a szakmaiságom és ezáltal a zsűrizésem nem hiszem, hogy változna bármennyire is, hiszen magamat adom. Ami talán komfortosabbá teszi számomra a második évadot, az minden, ami a tévézéshez köthető, hiszen már nem újdonságként élem majd meg, hanem megvan a tapasztalatom.
– Hogy érzed, mennyire erős a második évad mezőnye?
– Szerintem nincs erősebb vagy gyengébb. Senki sem indul hátránnyal vagy előnnyel, hiába tudom például, hogy egy sportoló sokkal jobban ismeri a testét és a mozdulatait, vagy hogy egy pszichológus az agyát és az érzékeit, azt gondolom, nekem az a feladatom, hogy azt értékeljem, ki-mit hoz a tánc nyelvén. Mindenki ugyanolyan tiszta fehér lappal indul, az dönt, hogy a szemem előtt ezt a lapot hogyan színezik be. Tapasztalatból tudom, hogy az előzetesen esélytelenebbnek tűnő sokszor sokkal nagyobbat tud robbantani. Ráadásul ami működik és jól megy a próbateremben, nem biztos, hogy egy nézőkkel teli tv stúdióban, élőben, a zsűri figyelő tekintete előtt is sikerül. Teljesen mások a körülmények, más a stressz, az is sokat számít, ezt ki-hogyan tudja kezelni.
Nyitott szívvel bírálni
– Milyen szempontok alapján értékeled a részvevőket, illetve a produkciókat? Mennyire vagy szigorú vagy éppen engedékeny a versenyzőkkel szemben?
– Felelősségteljes szakmai kritikát igyekszem megfogalmazni, ami minden laikus számára érthető. Fontos az emberi véleménynyilvánítás, javaslatokat, tanácsokat adok a versenyzőknek, hogy minden, ami tánc, az hasson, megérintsen és átjusson a képernyők másik oldalára is a nézőkhöz. Minőségi táncot nézve belül tényleg mindenki táncol, ez a cél. A zsűriasztalhoz minden szigorúság mellett azt gondolom, hogy nyitott szívvel kell leülni. A tánc az érzékekre kell, hogy hasson, várom, hogy a produkciók elvigyenek magukkal, meglegyen a flow. A legjobban azt szeretem, amikor a zsűri is elveszti a fejét és kiszakadunk abból, amiben vagyunk, mondhatni kicsit elfelejtjük, miért is ülünk ott.
– Mit szeretsz ebben a műsorban, mitől izgalmas ez a feladat számodra?
– Azért izgalmas ez a feladat, mert a tánc nyelvének a tolmácsai vagyunk és szavakba tudjuk önteni azt, hogy egy szakmai szem mit is lát. Elhúzzuk a függönyöket azok szeme elől, akik „csak” érzik a táncot, de nem értenek hozzá, általunk a néző is jobban érti ki-miért ügyes, miért értékes és megjön a „wow” érzés, hogy „igen, ezért éreztem, hogy ez a produkció működött, nem működött”. A zsűri fontos fűszere a műsornak.
– Gyerekkorod óta fontos szerepet tölt be az életedben a tánc. Mit találtál meg benne, mit ad neked?
– Bármennyire patetikusan hangzik, maga a létezés, az élet az, amit nekem a tánc adott. Több arcom lehet, több karakter lehetek, több érzelmet érezhetek, több ember bőrbe bújhatok, hasonlóan, mint egy színész. Mozdulatokkal közlök, eközben pedig a tánc tanít önmagam megismerésére, olyan helyzeteket élhetek át, amilyenekben nem volt még részem, olyan érzések kerítenek hatalmukba, amilyeneket még nem éreztem.
A minőség igénye
– Melyik tánc-stílus áll hozzád a legközelebb és miért?
– Kifejezetten egy táncot szerintem nem tud egy táncos sem kiválasztani, hisz aki ezzel foglalkozik egész életében, ahhoz a tánc úgy összességében közel áll. Ha mégis választanom kell, akkor a showtáncot mondanám. Komplex, minden benne van, változatos, a koreográfuson múlik, hogy egy adott zenére milyen táncstílusokat tud ötvözni és hogy mesél el egy történetet általa. A szórakoztató mivolta és a történetmesélés miatt szeretem leginkább.
– Melyik táncban eddig elért eredményedre vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy mennyivel bölcsebb lettem a tánc által, mennyivel jobban érzem a táncot az idő múlásával, jobban olvasom, jobban értem, jobban tudok közölni a tánc által mondhatni napról napra. A tánc által sokkal erősebb lett a kitartásom.
– Nem csak műveled a táncot, hanem tanítod is. Mi a tanári hitvallásod? Milyen értékeket szeretnél átadni a tanítványaidnak?
– Maurice Béjart, francia táncos-koreográfus mondta, hogy „a maximum alatt nem létezik semmi”. Ez az én hitvallásom is. Érthető ez kifejezetten a testre, minden kínra és fájdalomra, amivel a tánc jár, de akár a kitartásra, vagy arra a leírhatatlan aktív hipnózisra, amit megélünk tánc közben, hiszen sokszor van, hogy nem emlékszünk rá, mi történt a színpadon. Meg kell, hogy legyen a minőség igénye magunk felé és kifelé, a közönség felé is.
Saját társulat az álom
– Mindezeken túl, a színház is a te világod, amellett, hogy számos előadás koreográfusként jegyzi a neved, különböző szerepekben is „próbára tetted magad”. Mennyire találtad meg önmagad a színházban, akár a színpadon állva, akár a háttérben dolgozva?
– Amikor elkezdtem koreografálni, akkor azt gondoltam, ha lépéseket összeteszem, ha jó a flow, akkor nem lehet baj, működni fog a dolog, de hamar rá kellett jönnöm, ez azért ennyire nem egyszerű. A jó koreográfus mélyről építkezik, valahol rendező is, meghatározza a karaktereket, koncepcióba rak mindent, segítve ezzel a táncosok azonosulását. Sajnos nagyon sok rendező használja a koreográfust eszközként, pedig ez egy társ-alkotói munka kell hogy legyen.
– Milyen terveid, céljaid vannak a közeli és a távolabbi jövőre vonatkozóan?
– Tatabányán kaptam egy különleges felkérést, ami egy táncszínház, izgalmas történetekkel, az most nagyon mozgat. Hosszú távon vágyom arra, hogy nagy musical-eket rendezzek meg kicsit más szemszögből – ilyen volt anno Győrben az István, a király. Imádnám, ha lenne saját társulatom, akikkel a saját vízióimat tudnám színpadra állítani, hogy olyan produkciókban dolgozzam, mint amilyen filmek terén számomra a Hatodik érzék volt, ami az utolsó jelenetével arcon csapott. Emellett pedig szeretném felfedezni a világot, látni, tapasztalni, minél több kultúrát megismerni, megérezni az emberek, helyszínek, szokások, ételek által.
Budai Klára
