– Hogyan élik meg most ezt az időszakot a mögöttünk hagyott nehéz periódus után?
– Végre újra találkozhatunk a drága jó közönségünkkel a sok meghívás kapcsán. Többféle projektről szól ez az év. Egyik legkiemelkedőbb része „A dal a miénk” című, LGT-dalokból összeállított új lemezünk lemezbemutató koncertsorozata, ahol vendégként együtt muzsikálunk Presser Gáborral és Karácsony János James-szel is. „A dal a miénk” turné keretében legközelebb Egerben, Miskolcon és Fertőrákoson találkozhatnak velünk, a hagyományos Csík koncertekkel pedig folyamatosan turnézunk az országban.
A nyári időszak másik izgalmas előadása augusztus 20-án Debrecenben lesz, ide ugyanis két nagyon kedves barátunkkal, kollégánkkal, Grecsó Krisztiánnal és Vecsei H. Miklóssal érkezünk, akik segítségével a próza, az irodalom is megszólal majd a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon.
Nyár végén pedig az egyik legkedvesebb helyszínünkre, a budapesti Kobuci Kertbe látogatunk, ahol augusztus 25-én hallgathatnak meg bennünket. Szintén fontos állomás lesz szeptemberben az Eukarisztikus Kongresszus is, amelynek keretében Budapesten, az Erkel Színházban játszhatunk.
– Eddigi, 33 éves fennállásukra visszatekintve melyik időszakukat érzi a legsikeresebbnek, illetve melyik volt a legküzdelmesebb?
– Tulajdonképpen, hál’ Istennek ez a 33 év – mint egy jó barátságban vagy egy házasságban is – többféle csúcspontra, sikerre, de néha akár küzdelemre is ad lehetőséget; magasságokból a mélységekbe is tud zuhanni egy ilyen csapat. Én úgy hiszem, hogy mindig az adott, aktuális zenei színvonaltól, illetve munka alapján dől el, hogy mi az, amit mi sikeresnek érzünk.
Nagyon sikeres dolog volt 2000-ben a Sydney Olimpián a Csík Zenekarral, sok más előadóművésszel és természetesen sportolókkal képviselni Magyarországot, de ugyanilyen nagy siker ez az utóbbi 15-16 év, amiben egy újfajta zenei gondolkodás hozott nekünk népszerűséget. Számomra pedig az egy különösen nagy siker, hogy a 2002-es súlyos balesetem után is fölállt a zenekar és bíztatott, hogy újra kezdjünk el dolgozni. Ez egy fantasztikus összetartást jelentett akkor is, hiszen meg is állhatott volna a munka.
– Az elmúlt évtizedekben többször, többféleképpen újultak meg, lát maga előtt további megújulási lehetőséget, új irányt, amely felé haladnának a közeli vagy a távolabbi jövőben?
– Valóban, az előző évtizedek során többször próbáltunk a közönségnek egyfajta – jó értelemben vett – meglepetést okozni, és elsősorban a népzene szeretete, illetve az az igyekezet, hogy ezt minél több embernek megmutathassuk, különböző megoldások felé vitte az útjainkat. Ezek közül legsikeresebben a 2002-ben megjelent „A kor falára” című lemezünk indító muzsikái vagy az alternatív rock, „Kispál és a Borz” dalainak feldolgozásai segítettek minket a történetünkben.
Nagyon fontos, hogy a zenekarunk tagja, Szabó Attila – aki sok évet töltött az alternatív zenei világban Lovasi Andrással, a „Kispál és a Borz” frontemberével, illetve aki tájékozottabb sok könnyűzenei stílusban – hozott olyan ötleteket, javaslatokat, amik ebben a másféle megoldásban mindig segítettek, mint ahogy tette ezt most is, az LGT zenekar régi, szép dalainak megvalósításában, újragondolásában.
Néha nem is igazán a megújulások vagy az új gondolatok a legfontosabbak. Meg kell tudni őrizni azt a színvonalat, amit elértünk, megteremtettünk. Olykor ez nehezebb feladat, mint új dolgokat kitalálni.
– Mit jelent az ön számára a népzene? Mi vonzza benne, milyen elemei állnak önhöz különösen közel?
– Már gyerekkorom óta része volt az életemnek a népdal, a népzene, hiszen a családi összejövetelek, születésnap vagy disznótorok alkalmával a vacsora végén a nagyszüleim és szüleim is mindig éneklésbe kezdtek, aminek nagyon kedves hangulata volt… bár gyerekként néha hamarabb feküdtem volna le inkább aludni… De a későbbiekben, mikor újra találkoztam a népzenével előbb gyerek, majd később felnőtt táncosként, sajátos izgalmat és érdekességet jelentett számomra. Jó volt hallani a gyűjtőkről, a magyar nyelvterületről. Nem csak „kis-Magyarországról”, hanem az országhatárokon kívül élő magyarságról is, akik nagyon színes népművészeti kultúrával bírnak; ezekről mindig érdekes volt hallani népzenei, néprajzi szempontból. Maguk a dalok pedig rendkívül szívhez szólóak voltak a magával ragadó szóképek, szimbólumok, szövegszerkezetek, illetve a hangszerelések sajátos különbözősége által. Van egy fantasztikus, sodró erő, ami vagy a bánatos dalok miatt a lelket viszi egy csodálatos világba, vagy a vidám hangulatú lendületességgel a testet is vinné akár a táncba. A népzene újraélése táncházakban vagy koncerteken közvetlenebb interakcióra ad lehetőséget akár a párválasztás, akár a baráti kapcsolatok terén.
– Milyen kapcsolat fűzi önt a hegedűhöz? Miért éppen ezt a hangszert választotta annak idején? Mi ejtette rabul benne?
– Az életem elején – mint ahogy sok városi fiúnak az élete elején – persze, hogy a rádióban hallott könnyűzenei muzsikák hatottak rám elsősorban és persze, hogy gitáros szerettem volna lenni. Apám pedig mindenképpen szorgalmazta, hogy zenét tanuljak, így el is vitt egy zeneiskolába, ahol sajnos már betelt a gitár tanároknak az órarendje, úgyhogy kénytelen volt hegedű órára vinni engem. Ez kezdetben egy kötelező jellegű, nehéz dolog volt számomra, de később kiderült, hogy tulajdonképpen van egy hangszer, amit bármikor elővehetek. Ez pont a népzenével való találkozással egy időben volt, amikor végül egy zenekart is alakítottunk. A hegedű fontos szerepet adott a népzenén belül, ami zenekarvezetői feladatot is hozott nekem, mint prímásnak. Ez egy olyan szép, összetett, ugyan nem könnyű feladat, amit persze, hogy az ember boldogan választ, ha érzi, hogy bizalmat kap a többiektől, akik bátorítják és biztatják. Ez a hangszer adott nekem lehetőséget a bennem lévő érzések, gondolatok egyfajta kifejezésére, illetve egy olyanfajta önmegvalósításra, szerepre találásra is, ami igencsak jólesett. No, hát így tett boldoggá a hegedű, a muzsikálás, és remélem ez a jövőben is így lesz, egész életemben.
Budai Klára
