■ Nemrég indult a TV2-n a Sztárban sztár új évada, amelyben Gubik Petra Junior Prima díjas színművész átalakulásait is nyomon követhetjük hétről hétre.

– Rögtön az első adásban kemény kihívás talált meg, Brian Johnson, az AC/DC jellegzetes hangú énekesének Highway To Hell című dalát adtad elő. Hogyan készültél fel rá?

– Nem volt egyszerű dolgom. Ezt a dalt mindenki ismeri, mindenki bulizott már rá életében nem is egyszer. Alaposan felkészültem az AC/DC rockbanda múltjából, az alapító tagoktól a zenekari tagok váltakozásán át, a világhírnévhez vezető útjukig. Éjjel-nappal hallgattam és néztem a koncertfelvételeiket, aztán pedig kifejezetten Brian Johnsonra fókuszáltam. Minél pontosabban akartam megismerni. Ebből építettem fel magamban őt. Férfias munkának hívom, mert az volt. Abszolút. Kemény volt, de úgy érzem, sikerült megugranom és még élveztem is.

– Miért döntöttél úgy, hogy elvállalod a műsorban a szereplést? Mi vonzott ebben a kihívásban?

– Többször gondolkodtam már ebben a műsorban. Valamiért most éreztem aktuálisnak az időt. Korábban a színházi munkáim, egyetemi tanulmányaim minden időmet kitöltötték és nem is vágytam ilyen helyzetekre. Nem mondom, hogy most több a szabadidőm, mert az nem volna igaz, de most éreztem magamban elég lelki erőt, hogy belevágjak egy ilyen kaliberű televíziós műsorba.

A lelki rész nehéz

– Mit tartasz a legnagyobb erősségednek, aminek a következő hetekben nagy hasznát veheted, és előzetesen mit gondolsz, mi lesz a legnehezebb része számodra ennek a feladatnak?

– A legnagyobb erősségem, azt hiszem, az alázat és a feladatmegoldó készségem. A színészi hivatásomból fakadóan van gyakorlatom komplex feladatok megvalósítására, amikor több fontos dologra kell egyidőben koncentrálni. Úgy vélem, ennek mindenképp hasznát vehetem majd, mert itt a kiosztott feladatok nagyon szélsőségesek és sokszor lehetetlennek tűnnek, főleg az idő szűke miatt. Nekünk mégis meg kell oldanunk és még élvezni sem lenne utolsó. A cél minél közelebb kerülni az eredeti előadóhoz. A nehézség számomra a lelki része lesz. Igyekszem felvértezni magam.

– A műsor kezdetén milyen elképzelés született meg benned, milyen célokat szeretnél a műsor folyamán megvalósítani?

– A színházi világ egy zártabb közösség. A színházba járó közönség megint csak egy cikk a társadalom nagy almájából. A televízió viszont szinte minden háztartásban jelen van. Az is hozzájut, aki nem teheti meg, hogy színházba járjon. Vagy azért, mert nincs rá ideje, pénze vagy egyszerűen igénye. Ez a műsor egy nagyon széles felületet biztosít. Eljuttat azokhoz az emberekhez is, akik eddig nem is hallottak rólam. Ha megismernek, talán megkedvelnek, talán eljönnek a színházainkba és megnéznek egy előadást vagy majd meghallgatják a dalszerzeményemet és a koncertemet. Ez egy lehetőség. Én így tekintek rá. Szeretném megmutatni, hogy mit tudok, azt hiszem itt az ideje.

Színes színészi pálya

– Hogyan viseled, amikor kritizálnak, kendőzetlenül értékelik a teljesítményedet?

– Szeretem az építő jellegű kritikát. Szükségem is van rá és el is várom, hogy őszintén fogalmazzon az, akinek a véleményét kérem. Aztán majd eldöntöm, mi az, amit meg kell szűrnöm, és mi az, amit be tudok építeni.

– Mennyire vagy kritikus önmagaddal szemben?

– Rettenetesen. Sajnos az önostorozásra is hajlamos vagyok, bár ezen a téren már finomodtam. Azt mondják, aki dolgozik, az hibázik is. Szeretem ezt a mondást. A hibáinkkal együtt kell szeretnünk magunkat. Ezt érdemes megtanulni, mert akkor sokkal nyugodtabb életet élhetünk.

– Az eddigi színházi munkáid közül melyikre vagy a legbüszkébb?

– Több ilyen is van. Az egyik, amikor 2015-ben kijutottunk a POSZT-ra és a Békéscsabai Jókai Színház előadásában Bertolt Brecht Koldusoperáját adhattuk elő, amelyben Polly Peachum megformálásáért díjat is átvehettem. Az is emlékezetes, amikor 2013-ban a Szegedi Dóm téren Margareth Mitchell Elfújta a szél című regénye színpadi zenés változatának ősbemutatóján a regény főhősét, Scarlett O’Harát játszhattam el, Magyarországon elsőként. Tulajdonképpen azzal léptem be a Budapesti Operettszínház kapuján. De pár évvel ezelőtt játszottuk a Nők az idegösszeomlás szélén című Álmodóvár darabot az Átriumban, azt is nagyon szerettem.

– Milyen kihívás hiányzik még az életedből?

– Nagyon sok mindent feltudnék sorolni, de azt hiszem, a legnagyobbat mondom, ami egy nő előtt állhat. Ez pedig az anyaság. Azt vallom, hogy egy nőnek ez a legnagyobb és legszebb kihívás az életben. Én még előtte állok, de egyszer majd itt lesz az ideje.

Álmokból valóság

– Mely színházakban és milyen szerepekben lehet találkozni veled ebben az évadban?

– A Budapesti Operettszínházban A hegedűs a háztetőn, Veszedelmes viszonyok, István a király vagy egy szívhez szóló Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika, a Madách Színházban pedig A tizenötödik című előadásban találkozhatnak velem. A napokban kezdek próbálni a Játékszínben, ahol egy új bemutatóra készülünk Aranylakodalom címmel. Ezt április 1-jén láthatja először a közönség. De van utaztatható darabunk is a Déryné program keretein belül, a Tanulmány a nőkről című darab, amivel járjuk az országot. Most épp Dombóvárra készülünk majd.

– Milyen hosszú távú álmaid, terveid vannak?

– Sokáig hajszoltam azt, hogy filmezhessek, de valamiért nem akart jönni, ezért hagytam. Majd jön, ha akar. A színházi munkáim mellett tavaly nyáron megjelent az első önálló zenei lemezem, amit Szirtes Edina Mókus és Müller Péter Sziámi szerzőtársakkal közösen alkottunk. Nagyon sok gondolatom, munkám van benne. Ezt szeretném folytatni és komolyabb vizekre terelni. Szeretnék saját koncerteket is. Nem a nagyban gondolkodom, hanem az igazban. A napokban fog elkészülni egy videóklip az egyik szerzeményemhez, alig várom, hogy napvilágot lásson. Folyamatosan írok saját dalokat, szövegeket, ezek megvalósításához szeretnék pénzt gyűjteni. Aztán ott van még a színház, szeretnék minőségi munkákat! Most azért dolgozom leginkább, hogy ezek a tervek ne csak álmok maradjanak, hanem valósággá váljanak.