Sokan tudják be állásinterjús bukásukat – vagy valamelyik interjú alatt történt kellemetlen mélypontot – az izgulásnak vagy a hirtelen jött kisebb sokknak.

Ennek megoldásaképp pedig megpróbálnak előre eltervezni minden apró részletet. Ennek eredménye csupán annyi lesz, hogy ugyanúgy megmarad az aggódás (vajon minden az elképzeltek szerint megy?), mellé pedig még hozzáadódik a nem természetes (kvázi betanult) stílus, és a monoton, száraz szöveg.

Egy állásinterjúra nem lehet 100%-osan felkészülni – és nem is érdemes ezt megpróbálni –, hiszen nem tudjuk, milyen szituációban leszünk, nem látjuk előre az interjúztató személyét, és még a kérdéseket sem ismerjük. Legalábbis, nem mindegyiket.

Egy örök, személyiségtípusok közti ütközés marad a „tervező” és a „rögtönző” közti szembenállás – bár a legtöbb ember bekategorizálja magát valamelyik szélsőségbe, a legeredményesebb út valahol a kettő közt van.

Természetesen nem lehet úgy állásinterjúra menni, hogy semmi lélekbeli felkészülés nincs mögötte, de az sem megoldás, ha minden eshetőségre megpróbálunk tervet felállítani. Sokkal nagyobb nyugodtságot úgysem fog eredményezni, és egy HR-est sem kápráztat el egy felolvasott szöveg.